A napokban szembe jött velem egy videó a tiktokon: egy nő elsorolja, hogy kiknek vett karácsonyi ajándékot, akik kulcsfontosságúak a család életében: a házvezetőnek, a séfnek, a bébiszitternek… majd mikor már éppen felhúznánk a szemöldökünket, hogy mégis miféle burzsuj háztartásról van itt szó, hirtelen mindent megértünk. „Magamnak vettem ajándékokat, oké?!” – mondja a videó készítője. Ezen a ponton azt hiszem, hogy a legtöbb nő, aki gyerekeket nevel, felsóhajt és mélyen együtt érez, mert eszébe jut az a sok-sok feladat, amit ő maga is elvégzett a családja számára – akár csak ma reggel nyolc óta. 

Egy anya szerepe elképesztően komplex szerep. Jelen vagyunk a gyermekeink életében mint érzelmi támasz, mint valamiféle morális kulcs az élethez, mint valaki akire mindig lehet számítani – és közben természetesen minden feladatot elvégzünk, ami az életben tartásukhoz szükséges: etetjük őket, vigyázunk rájuk, mossuk a ruháikat, bevásárolunk, tisztán tartjuk az életterüket (úgy ahogy) meg lehetőség szerint rendezetten, miközben a kedves kis lurkók azon munkálkodnak, hogy minden erőfeszítésünket – beleértve az életben tartást – semmissé tegyék (biztosan nem csak az én gyerekem szeret egyenest fejest ugrani a kanapéról abban a szent hitben, hogy anya úgyis elkap). A kérdés, amit gyakran felteszek magamnak egy hosszú nap végén, amikor megint „csak” annyit tudok felmutatni, hogy sikerült a gyerekeket életben tartani, és talán a lakás sem mutat túl nagy hasonlóságot egy csatatérhez, hogy mégis hova kellene, hogy más szerepek is beférjenek a napomba?! Mert azt gondolom, hogy minden anyának legalább két szerepe van amellett, hogy anya: nő is, és önmaga is.

Jellemzően emellett van egy professzionális szerepünk, hiszen emancipált nők vagyunk, úgyhogy nekünk minden megy egyszerre, meg hát a gazdasági helyzet nem sok család számára teszi lehetővé, hogy egy kenyérkeresővel is elevickéljenek; valakinek a lányai vagyunk (lehet, hogy azt gondoltuk, hogy a gyerekek érkezésével ezt kevésbé fogják velünk éreztetni, de jaj, valószínűleg nagyot tévedtünk), valakinek a barátnői, esetleg valakinek a testvérei, sógornője, menye, és még sorolhatnánk. Ezekről a szerepekről mind egy-egy könyvet tele lehetne írni, hogy hogyan interaktálnak az anyai szereppel és milyen társadalmi hatások érvényesülnek menet közben, de úgy hiszem, hogy a legfontosabb szerep, amiről beszélnünk kell, az az én szerepe. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de amikor a szerepeimet próbáltam listába szedni ehhez az irományhoz, az én szerepe igencsak a sokadik helyen került említésre (végül, de nem utolsó sorban, ugye?). Pedig nagyon nagyon fontos, talán minden más szerepünknél fontosabb, hogy amellett, hogy az anyaság szorongató munkakörének igyekszünk lehetőség szerint a legjobban megfelelni, és mellette próbálunk nők is lenni, meg dolgozni a házon kívül, meg még kitudja mi minden egyéb csillagot lehozni az égről, ne felejtsünk el önmagunk lenni. 

Az anyaság fogalma társadalmunkban elválaszthatatlanul összeolvadt az altruizmus, a szerepben való teljes feloldódás eszméjével, ahol nemcsak feltételezik, de el is várják az anyáktól, hogy onnantól, hogy egy gyermek megjelent az életükben (de sokszor már elég egy férj is), a családjukért éljenek, és felejtsenek el mindent, ami számukra önmagáért fontos, csakúgy, mert szeretik csinálni. A „női nevelés” persze szépen felkészít minket arra, hogy amikor az idő eljön, készségesen oldódjunk, és évtizedekre eltűnjünk az áradatban, amit családnak neveznek. A nagy csapda, amiről valahogy elfelejtenek beszélni, amikor valaki gyermeket vállal, hogy ezek a csodálatos kis lények, akiket olyan nagy szeretettel táplálunk, védelmezünk, és igyekszünk minden áron boldoggá tenni, egyszer felnőnek, és saját életük lesz, amiben egyre kevesebb szükségük lesz anyukára. Nem véltelen, hogy az „üres fészek szindróma¹” már bejáratott fogalom a pszichológiában: ez annak a normatív krízisnek az elnevezése, ami a gyerekek kiköltözésével, önállósodásával bekövetkezik. Az anyák számára ez különösen fájdalmas időszak tud lenni, mert jellemzően ők voltak azok, akik az életüket parkolópályára tették a gyerkőcök érkezésekor, akik minden más elé helyezték a család szükségleteit, és akik számára valószínűleg sokszor végtelennek tűnt az a hosszú és tartalmas életszakasz, ami ezzel a lépéssel lezárul.

Lehet, hogy amikor ezt a cikket olvasod, még éppcsakhogy megérkezett az első kisbabád, mindennek babaillata van meg enyhe hányásszaga, és el sem tudod képzelni, hogy ez a kis csöppség valaha önálló életet éljen. Lehet, hogy a legkisebb gyerkőcöt idén kezdted el végre beszoktatni az óvodába, és amikor épp nem beteg, akkor nagyon élvezed, hogy egy kicsit fellélegezhetsz, meg azért mire délután érte kell menni, addigra eléggé hiányzik is, hogy állandóan magyarázzon valamit. Lehet, hogy a gyerekek felnövése fájdalmasan messzinek tűnik, és úgy érzed, hogy ez csak valamilyen utópisztikus elképzelés, ami talán néhány szerencsésnek megadatik, de a te gyerekeid sosem fognak elköltözni, és sosem lesz (újra) csend a házban. Akárhol is jársz éppen a szülőség útján, egy dolog biztos: időt fordítani arra, hogy egy kicsit (vagy sokat) önmagad legyél, és azon elmélkedj (a mosás helyett), hogy számodra milyen dolgok fontosak, mi okoz neked örömet, és ki is vagy te tulajdonképpen, ha a kérdésre adható válaszok között nem szerepel az, hogy „anya vagyok”. Nem csak azért, mert a gyerekek egyszer kirepülnek (pedig így van, de komolyan!), hanem azért is, mert sokkal könnyebb úgy viselni a családunk terheit és örömeit, ha közben magunkra is számhatunk időt, és néha lehetünk egyedül is.

Referenciák:

¹https://bhc.hu/magunkrol/cikkek/2019/20191021-ures-feszek-szindroma-mi-az  

kép forrása: Unsplash