Éveken keresztül voltam beleragadva abba a mintába, hogy a mentális egészségem rovására próbáltam erőből megoldani a problémáimat – hogy majd akkor pihenek, amikor már ezt meg azt meg amazt megoldottam. Fiatalon lettem anya, így az életemben hamar megjelent sokféle kötelesség – de az életnek egyébként is van egy ilyen szokása, hogy a legtöbbünket sokszor teljesen lefoglal a túlélni akarás, és folyamatosan rohanunk a teendőink után. 

Gondolom tudod miről beszélek. Minden nap próbálod megjósolni a körvetkező problémát, megoldani a következő havi számlákat, helytállni a munkában, a háztartásban, a számodra fontos emberek életében, és az első erőforrás, amit feláldozol azért, hogy ez a szűkösség ellenére is sikerüljön, a mentális egészséged. 

Persze időnként észbe kapsz, hogy ez így nem lesz jó – egy egészségügyi probléma, egy családi tragédia, vagy egy egyszerű, hétköznapi pillanat ráébreszt arra, hogy nem vagy jól, hogy ez így nem mehet tovább. Ilyenkor jön a következő lépés: meghatározol egy célt – hogy ha az elérted, akkor majd igazán pihenni fogsz. Csakhogy ezek a mérföldkövek valahogy sosem lesznek igazán “készen”. 

Ennek általában kétféle oka lehet:

A. Olyan nagy célokat tűzöl ki magad elé, amiket igazából nem hiszed, hogy meg fogsz tudni valósítani – remélve, hogy majd a pihenés hiánya motivál arra, hogy mégis elérd őket. 

B. Amikor eléred a célodat, rögtön kidobod a kukába, és előállsz egy újabbal, vagy, ami még rosszabb, a befejezés előtt hagysz fel azzal, hogy a célodat teljesítsd (pedig már sok munkád van benne), és valamilyen indokkal, pl. hogy most nincs pénz a pihenésre, ez a cél nem is volt jó, nem csináltad jól és most szükséged van egy tiszta lapra – félbehagyod az egészet még az előtt, hogy legalább annak örülhetnél, hogy elérted a kitűzött célodat. 

Igazából mindegy, pontosan mit csinálsz. A lényeg a minta. Hogy valamilyen úton-módon megfosztod magad attól, hogy a sok erőfeszítés után végre megadd magadnak a beígért pihenést. 

Szándékosan nem mondom, hogy a “jól megérdemelt” pihenést. Mert a pihenést nem kell megérdemelned. A pihenéshez mindenkinek joga van, és egyikünk sem azért jött erre a világra, hogy robotként dolgozza le az életét. Még Te sem.

Ezzel csak a a probléma, hogy a mentális és spirituális egészségünk mindennek az alapja. 

Lényegében ez az a része az életnek, amivel minden emberi lénynek dolga van. Ami kiegyenlíti a terepet minden ember között függetlenül attól, hogy hová születtünk, milyen erőforrásokhoz fértünk hozzá, és milyen lehetőségeket tettek elénk – vagy vettek el tőlünk – a szüleink. Az elménk és a spiritualitásunk határozza meg, hogy tudunk-e örülni annak, amikor elérünk valamit, és képesek vagyunk-e stabilak maradni, amikor úgy tűnik semmi sem működik. És mégis pont ez az a terület, amit a legtöbben elhanyagolnak. 

Éppen ezért, amikor azt kérdezem tőled, hogy mennyit ér neked a mentális egészséged, akkor valójában azt kérdezem: mennyit ér neked, hogy olyan életet élhess, amiben tényleg boldog vagy, és nem esel áldozatul a körülményeknek?

Az az energia, idő és a pénz, amit abba fektetsz bele, hogy a mentális egészségedről gondoskodj, azért térül meg sokszorosan, mert azzal, hogy tudatosabb leszel, megismered magad, és megtanulod nyugodt állapotban tartani az idegrendszeredet, az életed minden területén megkönnyíted az előrelépést – az előrelépést afelé, ami tényleg boldoggá tesz, amire valóban vágysz, és amit magadnak határozol meg a saját értékrended alapján, nem mások véleményére támaszkodva. 

A legfontosabb igazság, amit a legtöbben nem értenek, és ezért sokakat visszatart attól, hogy elkezdjenek a mentális egészségükkel foglalkozni: igazából az a kérdés, hogy “mennyit ér” ez neked, első sorban nem a pénzről szól.

Félre ne érts. Személyes véleményem szerint az állítólagos “munka alapú társadalmunk” és a kapitalizmus általánosságban természetellenes, kizsákmányoló rendszeresek, amik szándékosan lettek úgy kialakítva és folyamatosan kozmetikázva, hogy egy vékony réteget fent tartsanak a csúcson, a többiek számára pedig megnehezítsék a gazdagodást, az előrejutást, a vezetővé válást és a boldogságot. Az, ha küszködsz, és lehetetlennek érzed, hogy megváltozzon az életed, nem a te hibád. Tenni viszont mindenképpen tudsz ez ellen.

Azért mondom, hogy nem a pénzről szól a “mennyit ér” kérdés, mert sem a mindennapokban, sem akkor, ha esetleg pszichológushoz fordulsz, nem fogja senki helyetted elvégezni a munkát. A világ minden pénzéért cserébe sem. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy ez lehetetlen. És a változás – a stabilizálódó idegrendszer, a jobb hangulat, a kevesebb aggódás, a több motiváció és megvalósítás – akkor kezdődnek el, amikor TE MAGAD képes vagy elköteleződni bizonyos lépések mellett, és tartani is magad az elköteleződésedhez.

Soha nem kell úgy érezned, hogy számodra ez a téma nem elérhető. Nem kell úgy érezned, hogy mivel nincs pénzed szakemberre, soha nem leszel jobban, sem úgy, hogy hiába van pénzed, te specifikusan valamiért így is boldogtalan vagy. És azok a változások, amiket mások majd szóvá tesznek később – hogy ragyogsz, hogy wow ezt hogy valósítottad meg ezt a célt, hogy milyen mély és bölcs meglátásaid vannak – apró dolgokból kezdődnek, a mindennapokban eresztenek gyökeret, és idővel válnak olyan eredményekké, amit mások is képesek észrevenni. 

Te vagy az, akinek együtt kell lennie a díszkomforttal, amit akkor érzel, amikor végre nem elmenekülsz a gondolataid elől, hanem meghallgatod őket. Amikor beleérzel az érzésekbe, amiket eddig próbáltál elzsibbasztani. Te vagy az, akinek le kell tennie a telefont este elalvás előtt fél órával, mert elhatároztad, hogy ezentúl nyugodtabban szeretnél aludni. Te vagy az, akinek le kell győznie a félelmét, és sebezhetőnek lenni, bízni, nyitni, megmutatni magadat – akkor is, amikor legszívesebben elfutnál.

Ezt senki nem tudja megtenni helyetted, és éppen ezért pont ezek a dolgok – sokszor csak apróságok, sokszor nagyobb feladatok – azok, amik a legnagyobb büszkeséget jelenthetik számodra, és amik a legnagyobb változást idézhetik elő. 

A Mennyit ért Neked a mentális egészséged? bejegyzés először Herbert-Turcsányi Anna - pszichológus-én jelent meg.

Egy anya szerepe elképesztően komplex szerep. Jelen vagyunk a gyermekeink életében mint érzelmi támasz, mint valamiféle morális kulcs az élethez, mint valaki akire mindig lehet számítani – és közben természetesen minden feladatot elvégzünk, ami az életben tartásukhoz szükséges: etetjük őket, vigyázunk rájuk, mossuk a ruháikat, bevásárolunk, tisztán tartjuk az életterüket (úgy ahogy) meg lehetőség szerint rendezetten, miközben a kedves kis lurkók azon munkálkodnak, hogy minden erőfeszítésünket – beleértve az életben tartást – semmissé tegyék (biztosan nem csak az én gyerekem szeret egyenest fejest ugrani a kanapéról abban a szent hitben, hogy anya úgyis elkap). A kérdés, amit gyakran felteszek magamnak egy hosszú nap végén, amikor megint „csak” annyit tudok felmutatni, hogy sikerült a gyerekeket életben tartani, és talán a lakás sem mutat túl nagy hasonlóságot egy csatatérhez, hogy mégis hova kellene, hogy más szerepek is beférjenek a napomba?! Mert azt gondolom, hogy minden anyának legalább két szerepe van amellett, hogy anya: nő is, és önmaga is.

Jellemzően emellett van egy professzionális szerepünk, hiszen emancipált nők vagyunk, úgyhogy nekünk minden megy egyszerre, meg hát a gazdasági helyzet nem sok család számára teszi lehetővé, hogy egy kenyérkeresővel is elevickéljenek; valakinek a lányai vagyunk (lehet, hogy azt gondoltuk, hogy a gyerekek érkezésével ezt kevésbé fogják velünk éreztetni, de jaj, valószínűleg nagyot tévedtünk), valakinek a barátnői, esetleg valakinek a testvérei, sógornője, menye, és még sorolhatnánk. Ezekről a szerepekről mind egy-egy könyvet tele lehetne írni, hogy hogyan interaktálnak az anyai szereppel és milyen társadalmi hatások érvényesülnek menet közben, de úgy hiszem, hogy a legfontosabb szerep, amiről beszélnünk kell, az az én szerepe. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de amikor a szerepeimet próbáltam listába szedni ehhez az irományhoz, az én szerepe igencsak a sokadik helyen került említésre (végül, de nem utolsó sorban, ugye?). Pedig nagyon nagyon fontos, talán minden más szerepünknél fontosabb, hogy amellett, hogy az anyaság szorongató munkakörének igyekszünk lehetőség szerint a legjobban megfelelni, és mellette próbálunk nők is lenni, meg dolgozni a házon kívül, meg még kitudja mi minden egyéb csillagot lehozni az égről, ne felejtsünk el önmagunk lenni. 

Az anyaság fogalma társadalmunkban elválaszthatatlanul összeolvadt az altruizmus, a szerepben való teljes feloldódás eszméjével, ahol nemcsak feltételezik, de el is várják az anyáktól, hogy onnantól, hogy egy gyermek megjelent az életükben (de sokszor már elég egy férj is), a családjukért éljenek, és felejtsenek el mindent, ami számukra önmagáért fontos, csakúgy, mert szeretik csinálni. A „női nevelés” persze szépen felkészít minket arra, hogy amikor az idő eljön, készségesen oldódjunk, és évtizedekre eltűnjünk az áradatban, amit családnak neveznek. A nagy csapda, amiről valahogy elfelejtenek beszélni, amikor valaki gyermeket vállal, hogy ezek a csodálatos kis lények, akiket olyan nagy szeretettel táplálunk, védelmezünk, és igyekszünk minden áron boldoggá tenni, egyszer felnőnek, és saját életük lesz, amiben egyre kevesebb szükségük lesz anyukára. Nem véltelen, hogy az „üres fészek szindróma¹” már bejáratott fogalom a pszichológiában: ez annak a normatív krízisnek az elnevezése, ami a gyerekek kiköltözésével, önállósodásával bekövetkezik. Az anyák számára ez különösen fájdalmas időszak tud lenni, mert jellemzően ők voltak azok, akik az életüket parkolópályára tették a gyerkőcök érkezésekor, akik minden más elé helyezték a család szükségleteit, és akik számára valószínűleg sokszor végtelennek tűnt az a hosszú és tartalmas életszakasz, ami ezzel a lépéssel lezárul.

Lehet, hogy amikor ezt a cikket olvasod, még éppcsakhogy megérkezett az első kisbabád, mindennek babaillata van meg enyhe hányásszaga, és el sem tudod képzelni, hogy ez a kis csöppség valaha önálló életet éljen. Lehet, hogy a legkisebb gyerkőcöt idén kezdted el végre beszoktatni az óvodába, és amikor épp nem beteg, akkor nagyon élvezed, hogy egy kicsit fellélegezhetsz, meg azért mire délután érte kell menni, addigra eléggé hiányzik is, hogy állandóan magyarázzon valamit. Lehet, hogy a gyerekek felnövése fájdalmasan messzinek tűnik, és úgy érzed, hogy ez csak valamilyen utópisztikus elképzelés, ami talán néhány szerencsésnek megadatik, de a te gyerekeid sosem fognak elköltözni, és sosem lesz (újra) csend a házban. Akárhol is jársz éppen a szülőség útján, egy dolog biztos: időt fordítani arra, hogy egy kicsit (vagy sokat) önmagad legyél, és azon elmélkedj (a mosás helyett), hogy számodra milyen dolgok fontosak, mi okoz neked örömet, és ki is vagy te tulajdonképpen, ha a kérdésre adható válaszok között nem szerepel az, hogy „anya vagyok”. Nem csak azért, mert a gyerekek egyszer kirepülnek (pedig így van, de komolyan!), hanem azért is, mert sokkal könnyebb úgy viselni a családunk terheit és örömeit, ha közben magunkra is számhatunk időt, és néha lehetünk egyedül is.

Referenciák:

¹https://bhc.hu/magunkrol/cikkek/2019/20191021-ures-feszek-szindroma-mi-az  

kép forrása: Unsplash

A Anyaszerep bejegyzés először Herbert-Turcsányi Anna - pszichológus-én jelent meg.